Katonák, kik nem tértek vissza többé,
S nem nyugszanak lenn a véres földben,
Úgy tűnik, hófehér darvakká válva
Ott lebegnek fönn az égi csöndben.
Ők azok, jönnek a messzi időkből,
Sír a hangjuk, fenn a ködben szállnak,
Búsan, hallgatag tekintünk az égre,
Megvillannak-e a daruszárnyak.
Repülnek, szállnak fáradt ék-alakban,
Kimerülve ködlő napok végén,
S egy hely üres még fönn az alakzatban:
Tán az enyém —mondom eltűnődvén.
Már közel a nap, hogy daruvá válva
Szálljak velük a szürke menny alatt,
És madaranként hívogassam fentről
Közénk a földön lent-hagyottakat.
(Péter Péter fordítása)