Rájöttem, hogy a magány nem ér véget,
Minden nap velem van.
Vajon mindig ilyen lesz? Nem tudom...
Úgy sírok, mint gyermekkoromban.
Minden ember hozzászokik idővel ahoz,
Hogy összetört, és fáj.
Végtére is, össze kell omlani ahoz,
Hogy újra talpraálljunk.
A magány csapdát állított nekem, és vár.
A szenvedések őriznek tekintetükkel.
Várok, várok, várok...
Gyere, ne félj tőlem!
A felhők összegyűltek,
Rám hullatják az esőt.
Sóvárgok...
Teljesen egyedül vagyok.
Végem...