Vadrózsa, e név ragadt rám,
de a nevem Elisa Day,
mért hívnak így, bárcsak tudnám,
mert a nevem Elisa Day.
Első nap tudtam, hogy ő az enyém,
ahogy mosolygott és rám nézett,
ajka vörös volt, elnyílt, mint a rózsák,
melyek a folyónál feszülnek a szélnek.
Mikor az ajtóban állt, s belépett hozzám,
karjában megszűntem reszketni én,
ő volt az első, az arcomhoz ért,
s öröm hullt át könnyem függönyén.
Vadrózsa, e név ragadt rám,
de a nevem Elisa Day,
mért hívnak így, bárcsak tudnám,
mert a nevem Elisa Day.
Második nap egy szál virágot vittem,
mind közül ő volt a leggyönyörűbb nő.
„Ismered a partot” – kérdeztem –
„hol édes szabadságban vadrózsa nő?”
Második nap vörös rózsát hozott,
azt mondta: „Adj nekem mindent, ami bánt.”
Az ágyra feküdtem, bólintottam: „Jó.”
„A vadrózsákat – eljössz? – megmutatnám.”
Vadrózsa, e név ragadt rám,
de a nevem Elisa Day,
mért hívnak így, bárcsak tudnám,
mert a nevem Elisa Day.
A harmadik nap a folyóhoz elvitt,
csókolóztunk a rózsák között,
utoljára még néhány szót mormolt,
aztán egy kővel az arcomba ütött.
Végső nap, a parton rózsák közé ledőlt,
a szél érintése, mint egy zsebtolvajé,
még egy csók, „Minden szépség jussa halál”,
s ajkai közé szál rózsát tettem én.
Vadrózsa, e név ragadt rám,
de a nevem Elisa Day,
mért hívnak így, bárcsak tudnám,
mert a nevem Elisa Day.