Lekésni a vonatot minden reggel 8.52-kor,
A te csészédből kortyolni a kávét,
Megosztani titkokat, melyeket, úgy hittük, senki más nem tud,
Ez az, ami hiányzik tőled.
Az új út, amit a szerelem láttatott meg velem,
A félénk, széles mosolyod, amikor megkérdezted, akarom-e a kulcsodat,
Az a mesteri mód, ahogyan öleltél,
Ez az, ami hiányzik tőled.
A ragyogó mosolyoddal belopózva tűzbe hoztál,
Az új autódban veled maga volt a szabadság,
És ha igaz, hogy a szerelem vak, én készségesen vak voltam,
Elérted, hogy elhittem, nekünk lehet, és lesz jövőnk.
A mód, ahogyan azt mondtad, én nem lennék senki önmagamban,
A szokásod, ahogy eláztattad magad túlárazott kölnivízzel,
Az, ahogyan lekapcsoltad a világítást, amikor pedig tudtam, hogy otthon vagy,
Ez az, ami nem hiányzik tőled.
Lefogadom, hogy úgy használod a fáradt varázsod, mintha új lenne,
Ugyanolyan gyorsan hajtasz, melletted azzal az újjal,
És ő bolondul elhiszi, hogy ő a kevés szerencsés közül a legutolsó,
Kíváncsi vagyok, vajon rájön-e, hogy hazugságban él, ahogyan én rájöttem.
Az, hogy egyedül magamban kételkedtem, amikor veled voltam,
Ahogy szintén tévedtem, amikor vártam valamit az élettől,
A szakértelmed, ahogy tönkretettél mindenki előtt, akit csak ismertünk,
Ez az, ami nem hiányzik tőled.