Mikor letértem az útról, pontosan tudtam,
hogy ahova lépek, ott nem nô virág.
Néztem jobbra, balra, és a lidércfény kicsalta
szemembôl a lámpavilág-romantikát.
Tök sötét lett minden.
Szakadt ingem gallérját felhajtom,
megrázom magam, megyek tovább
senki sincsen
viharon túl, szélcsenden innen
Aztán nekiláttam újra, pokoli zsákmánnyal a zsebemben
átgondoltam, hogy lesz a folytatás
A koboldok dögkútja és a szentlélek koszorúja között
van itt egy szimpatikus nyúlcsapás.
Így hát elindulok rajta,
nem nézek se jobbra se balra,
csak hazafelé, egyenesen,
kaland a karma,
Kicsi kincsem
viharon túl, szélcsenden innen.
Na szóval szeretlek én Élet,
mert te olyan jó vagy hozzám.
Ha néha el is vettél,
késôbb mindent bepótoltál,
Lenn a sliccem
viharon túl, szélcsenden innen