Hahó, sötétség, öreg barátom,
jöttem újra beszélgetni veled,
mert álmomban egy látomás megint elültette magjait, puhán lopódzva.
És ez a látomás,
ami az agyamba fészkelte magát,
Ott van még mindig
A csend hangjai közt.
Nyugtalan álmaimban egyedül jártam
Macskaköves, szűk sikátorokban,
egy utcalámpa sápadt fénykörében.
Galléromat feltűrtem a nyirkos szélben,
Ahogy egy neonfény villanás
a szemembe szúrt,
És az éjszakát kettéhasította
Megérintve a csend hangjait.
És láttam ott, a csupasz fényben
Tízezer embert, talán többet is.
Embereket, akik szavak nélkül szóltak.
Akik hallgattak, de nem figyeltek,
Akik soha nem énekelt dalokat írtak,
És közülük senki nem merte
Megzavarni a csend hangjait.
"Bolondok!" mondtam "ti nem tudjátok,
hogy a csend úgy nő, mint a rák,
Halljátok meg, amit nektek tanítok,
Fogjátok a kezem, amit felétek nyújtok."
De a szavaim néma esőcseppekként koppantak,
És visszhangzottak
a csend kútjaiban.
És az emberek leborulva imádták
Az általuk emelt neon istenséget,
És akkor kigyulladt a vészjel,
És megszólalt a figyelmeztető hang,
És azt mondta: "a próféták szava
Ott van az aluljárók falán,
a bérházak udvarán,
Elsuttogva a csend hangjaiban.