Üdv, sötétség, régi barátom
Jöttem, hogy ismét beszéljek veled
Mert egy látomás finoman lopódzva
Itt hagyta a magjait, amíg aludtam
És a látomás, amit a fejembe ültetett
Még mindig megmaradt
A csend hangjában
Nyughatatlan álmokban egyedül sétáltam
Szűk, macskaköves utcákon
Egy utcai lámpa glóriája alatt
A hideg és pára felé fordítottam galléromat
Amikor a szemeimet megszúrta a neonfények villanása
Amely megtörte az éjszakát
És megérintette a csend hangját
És a meztelen fényben láttam
Tízezer embert, talán többet
Emberek, akik szólás nélkül beszéltek
Emberek, akik figyelés nélkül hallottak
Emberek, akik dalokat írnak, amit hangok sosem osztanak meg
És senki nem meri
Megtörni a csend hangját
"Bolondok!" mondtam én "Nem tudjátok:
Csend - mint a rák - nő
Halld a szavaimat, lehet, hogy tanulhatsz
Fogd a kezeimet, lehet, hogy elérlek"
De a szavaim csendes esőcseppekként estek
És visszhangzottak a csend kútjaiban
És az emberek meghajoltak és imádkoztak
A neon Istenhez, akit ők teremtettek
És a jel megvillogtatta figyelmeztetését
És a szavakat, amiket formált
És a jel mondta:
"A próféta szavai a földalatti falakra van írva
És a szobákba"
És suttogta a csend hangjában