[Az ádáz ember meséje:]
[I:]
A sötét árnyak lángoló kardja csapást mért a vidékre
Őrjöngő villámlással az ember karjaiba zuhant
És aláhullott az ősi tűz,
Alá az egekből a földre
A felhők félreálltak, ahogy a kard lehullott az égből
Tűz jelével megégetve, ki fog vajon rábukkanni
És a szürke felhők lenéztek, le az égből a földre
...Ahogy a fény formáit megfojtották
[II:]
Bátorság kezdett előbújni a hamvakból és füstből
És átkozott lett az éjszaka és áramlott a hideg szelekben
És a tengerből a lovagok lemasíroztak
A lenti mélységes barlangokba, le, ahol a régi varázsigék vannak
A háború gyarapodott a régi földeken és falvakban
Harci dobok dübörögtek a hegyekből fülsüketítő hanggal
Mindörökké fogják keresni a Kardot, míg csatában el nem esnek
...Most halld a csata hívószavát
Ki a halállal játszadozni merészel
Ki a sárkány leheletét szimatolja
Nincsen gyász az elesettekért
Elkezdődött a kard utáni kutatás
[Kőbe vésve:]
Hatalmas mint a hegyek és tengerek
Zord mint a föld és a koros fák
Aranyszín tavak csillogásából készült
Soha ki nem alvó tűzzel megláncolva
Sziklákat és köveket faragnak és formáznak
Mikor a folyók hevesen és hidegen folynak
Kísértse e dal múltadat
Mert e Kard végre a tiéd
Emeld karjaid, közel a csata
Iszapon és tiszta vizeken át
Vér színezi újra a földeket
Győzelem jelét küldi a szél