Reggel útra kelsz,
Már mindened egy kis, fekete táskában,
Egyedül állsz a peronon,
Eső és szél csap magányos arcodba.
Anyád soha nem érti majd meg,
Miért kellett elmenned.
De amit keresel,
Sosem fogod otthon megtalálni,
A boldogságot, mire vágysz,
Sosem fogod otthon megtalálni,
Szaladj, menekülj, szaladj, menekülj, szaladj!
Szaladj, menekülj, szaladj, menekülj, szaladj!
Ellöktek és megvertek,
mindig magányos srác voltál.
Te voltál az,
Akit kibeszéltek,
Hogy kikészítsenek.
Annyira keményen, ahogy csak tudtak,
Bántottak, hogy fájjon.
De sosem láttak sírni,
Csak a lelked könnyezett.
Sosem láttak sírni,
Csak a lelked könnyezett.