Az állom leheletén fekete galamb szállt a tenyerembe.
Miért, mintha tudná, de aznap reggel fáradtan ébredtem.
Mintha vele szálltam volna, nehéz, ólom szárnyakkal,
és láttam a világot arany felhők mögé rejtve.
Ha fiatalon halok meg, síromra csak rozmaringot ültessél.
Ne engedd meg azt, a bús harmadik felvonást ne rendezzék.
Ne tartsanak szónoklatot, másnak szőjék a babérokat,
ha fiatalon halok meg, megállítva lépteim és álmomat.
Ó, ölelj most magadhoz, erősen ahogy csak lehet
és ne adj a fekete madárnak engemet.
Ó, ne, ne félj, gyorsan elmúlik ez,
csak kicsit bolond vagyok és szerelmes.
Véreimben az ősi észak remete
néha én sem tudom mi van vele,
Mért oly bolond, az örömből sző bánatot
ez a lélek, egyszerűen csak szláv vagyok.
Megrémít a fény mikor az égen milliónyi gyertya felvillan.
Hol van itt a vég? Ez a mélyre ásott sírgödör kinek van?
Miért is történik mindez, az ember bármit is rendez,
vagy azért vagyunk itt hogy a csillagok közt egyensúly legyen?
Ó, ölelj most magadhoz, erősen ahogy csak lehet
és ne adj a fekete madárnak engemet.
Ó, ne, ne félj, gyorsan elmúlik ez,
csak kicsit bolond vagyok és szerelmes.
Véreimben az ősi észak remete
néha én sem tudom mi van vele,
Mért oly bolond, az örömből sző bánatot
ez a lélek, egyszerűen csak szláv vagyok.