[Intro]
Ooh, ooh, ooh, ooh, ooh, ooh, ooh
[Poem]
Egyszer egy férfi azt mondta nekem,
fontos, hogy soha se felejtsünk,
mert a múltunk szellemei
történetünk minden sorával tisztában vannak.
És amikor magányosnak érezzük magunkat,
akkor semmi sem olyan vigasztaló,
mint egy őszintén boldog emlék,
amit életben tartottunk az elménk sarkában.
Ezt elmondva, ezek az emlékek nem mindig a legjobb társak.
Állandó bűntudattal és megbánással élni, bárkit leránthat a mély és áthatolhatatlan szomorúságba.
Figyelni a világot, ahogyan nélkülünk öregszik,
útravaló tudás nélkül hagyni a gyermeket, aki meg akar tanulni élni.
Mi értelme van gyűlöletet és haragot fojtani magunkba, amikor egyszerűen el is hessegethetnénk?
A sötét emlékével együtt is
biztos tudatában vagy annak, hogy a múlt egy törékeny teremtés,
amit óvatosan kell megszelídíteni,
mert ugyan vigasztaló lehet közel tartani azoknak, akiket kétség gyötör,
a múlt és szellemei könnyen elgyengítik az eleve elkínzott embereket.
Ha mindez igaz, akkor nem szabad elfelejtenünk,
hogy nem egy ember őrült már bele abba, hogy túl sokra emlékezett.
Túl sok felesleges emléket felhalmozni magunkban anélkül,
hogy kiválogatnánk, olyan labirintusba vezetheti az embert,
ahonnan nincs menekülési út.
Úgy azok, akik most hallgatnak, hallgassanak alaposan,
mert a szellemeitek talán ismerik egymást
és egyek és ugyanazok.