Éjszakánként mindig ugyanaz a csönd hull le...
Újra ugyanazokat a hazugságokat hallgatom...
Ugyanazok az arcok, ugyanazok a hangok üldöznek...
Nem tudok velük beszélni, nem tudom megértetni (velük) magam...
Te vagy az én befejezetlen mondatom...
Kimondatlan szavak, melyeket nem tudtam kimondani...
Te vagy a kéz, mely felmelegít...
Nem lehet elfelejteni (téged), szívem nem tud elfelejteni...
Te vagy a hiányzó részem...
Becsukom az ablakokat, behúzom a függönyöket, mert elvakít a Nap...
Te vagy számomra a csend, melyet sosem szerettem...
Eltévedtem, félek a sötétben, nem tartottam be eskümet...
Te vagy a város, melyet el kell hagynom...
(Te vagy) a lyuk, melyen kitárt karokkal keresztül hullottam, nem tudtam kapaszkodni...
Te vagy a Mennyország, ahonnan én ki lettem űzetve...
Lefelé fordítom arcom, esküszöm, képtelen vagyok többé szemem a fényedre emelni.