Frollo: A világ rút, a világ álnok.
Hidd el, hogy én vagyok az egyetlen barátod!
Nem szeret más, csak én.
Én, ki védlek, tested-lelked óvom.
Bennem bízhatsz csak e földtekén.
Maradj hát itt bent fiam, s ez ódon tornyok rejtekén
Elrejtlek én.
Sose felejtsd el, mit tanítottam neked!
Az arcod csúf.
Quasimodo: Az arcom csúf.
Frollo: És torz a tested.
Quasimodo: És torz a testem.
Frollo: A világ bűnnek tartja, s nem bocsátja ezt meg.
Nincs bennük irgalom!
Quasimodo: Csak benned bízhatom meg én
Frollo: Nem látnak ők mást benned, csak szörnyet.
Quasimodo: Csupán egy szörnyet
Frollo: Kigúnyol és megvet, aki lát.
Quasimodo: Borzalmas szörnyet.
Frollo: Mért vonnád a fejedre a pórnép átkát?
Értsd meg hát és légy hű hozzám
Quasimodo: Hozzád...
Frollo: Hallgass énrám.
Quasimodo: Oh, gazdám...
Frollo: Maradj hát itt, mert kint csak kín vár rád.
Quasimodo: Csak kín vár rám.
Kőfalak közt, tornyok ormán, itt az én hazám.
Álmaimról lemondtam már régen.
Rejtekhelyem magányából nézhetem csupán,
hogy zajlik az élet lennt a téren.
Ismerem már minden ember arcát,
életüket velük együtt élem.
Minden vágyam egyetlenegy boldog óra kinnt.
Nem is kell más. Égi áldás.
Ott járnék, kinnt a téren én,
ahol nincsen árnyék és minden csupa fény.
A két karomba zárnék gazdagot, szegényt,
és bút, sorscsapást nem bánnék.
Soha mást nem kívánnék.
Vár reám a sok-sok nyüzsgő utca, út és tér,
ott, kinnt végre emberek közt élnék.
Én tudom csak szabadságuk kincse mennyit ér,
bármelyikkel boldogan cserélnék.
Adj egyszer Istenem egy órát,
többre nem is vágynék.
Napsugár, ha int,
szárnyak nélkül szállnék.
S a boldogságra kinnt,
ó, végre rátalálnék és
felednéma kínt.
És mind a bús magányt vállalnám.
Égbe száll, száz imám,
végre már meglátnám,
a csodát, mely kinnt vár rám!