Éjszakák fehér atlaszselyemben, soha nem érnek véget,
Levelek, amiket megírtam, és sosem küldtem volna el.
Szépség, mi folyvást hiányzott, akárcsak ezek a szemek.
Hogy mi az igazság, azt többé el nem beszélhetem.
Mert szeretlek, igen szeretlek téged, oh mennyire szeretlek.
Az embereket bámulom, egyesek kézenfogva,
Soha nem érthetik meg, mi a szenvedéseim oka.
Néhányuk megmagyarázná, készenkapott gondolatokkal,
Hogy amivé válni akarsz, azzá leszel hamarosan.
És szeretlek téged, igen szeretlek,
Oh mennyire szeretlek, oh mennyire szeretlek téged.
Éjszakák fehér atlaszselyemben, sosem érnek véget,
Levelek, amiket megírtam, de sosem küldtem volna el.
Szépség, mi folyvást hiányzott, akárcsak ezek a szemek.
Hogy mi az igazság, azt többé el nem beszélhetem.
És szeretlek téged, igen szeretlek,
Oh mennyire szeretlek, oh mennyire szeretlek téged.
És szeretlek téged, igen szeretlek,
Oh mennyire szeretlek, oh mennyire szeretlek téged.
Lélegezz mélyeket
Az ereszkedő homály
Elnyeli a fényeket
És minden szobát
Magányos emberek
Visszanéznek és keseregnek
Újabb hasztalan nap
Elvesztegetett energia
Szenvedélyes szeretők
Egyként küzdenek
Magányos férfi kiált szerelemért
És nem kap semmit
Kismama kapja fel
És szoptatja fiát
Városi időseknek
Hiányzik a fiatalság
Közömbös égitest
Mi uralja az éjszakát
Elnyeli a színeket
Amerre a szem ellát
A piros szürke és
Fehér a sárga
De miénk a döntés
Kinek melyik a valósága
És
Melyik illúzió csupán