Megint elsötétült a nap,
valami eltakarja szemeidből a fényt.
Egyedül vagy egy rácsban,
ebben a feneketlen szobában.
Ezek nem emberek, ezek démonok,
feléd üvöltenek, hisz jól tudod,
hogy mindenki idegen,
minden barát, család vagy szerelem,
minden ajtó, minden ház,
minden lépcső, aminél jársz.
Itt mindenki idegen,
minden nézés, minden felelet,
minden öröm, minden gyász,
minden temetés, minden nász.
Bezár az embertömeg
és a levegőd szívja el.
Ha tudnál, már futnál,
és mélyen magadba bújnál,
hogy mától beléd a föld
ne szúrhasson több tőrt.
Akármerről is szólít,
a hangja kemény és ordít,
és ismeretlen nyelven beszél hozzád.
Torz arcok tárháza,
ne maradj hátul, ne legyél gyáva,
inkább állj ki előre, hogy elmúlhasson a láz.
Vágj fejszét bele a fába,
ne maradjon többé állva,
hogy egyedül vállhass uralkodóvá.
Torz arcok tárháza,
egy szívet se láthatsz tárva,
mind hazudik és átver,
itt egyedül hagytak, ember!