Egy szomorú szivar vagyok, az vagyok, kimondhatom
A nagyvilág bekerít, lábaimat a Földig lógatom.
Nagyon magányos vagyok, csendben végzem a dolgom.
Kezdem érteni, de néha a világon elcsodálkozom
Majd meglátod növünk még, én... és a kíváncsiságom.
Mikor az összes csillag zuhan a magányba
A földre és a nagy óceánba.
Mogorva morajok szállnak szél szárnyán
Egy fénysugár betölti elméd aranysárgán.
Eszedbe jut mit őseink beszéltek
Sokjóemberek, kik e világon éltek.
Más embert fogsz majd látni.
Hasonlít mindkettőnkre: talmi
Valahogy Ő, már nem érzi ugyanazt,
Élete sok nyomorúságot fakaszt
Nem úgy gondolkodik mint te meg én
Mert ő nem láthatja azt mit két egyén,
az élet végén