A városi lányok, úgy tűnik túl korán megtudják,
Miként nyissanak ki ajtókat egy mosollyal,
Egy gazdad öregember és többé nincs miért aggódni,
Csupa csipkébe öltözik, csak úgy stílusosan.
Késő éjszaka a nagy öreg ház magányossá válik,
Azt hiszem minden menedéknek megvan a maga ára.
És fáj a szíve attól a tudattól, hogy az ő szerelmét,
Csak egy jéghideg kezü férfi kapja meg.
Tehát azt mondja neki, hogy ki kell mennie este,
Megvigasztalni egy letört régi barátot,
De ő tudja, hogy hova is megy, amikor távozik,
Irány a város csaló oldala.
Nem tudod elrejteni hazug szemeidet,
És a mosolyod egy gyenge álarc,
Azt hittem, hogy már beláttad,
Nem lehet elrejteni a hazug szemeket.
A város másik felében egy srác várakozik,
Ellophatatlan tüzes szemekkel és álmokkal.
És a hölgy vezet az éjszakában, alig várva a találkozást,
Hiszen a srác újraéleszti benne, azokat a régi érzéseket.
Siet a karjai közé, egymásba borulnak,
A lány súgja, hogy ez nem lesz így soká,
Megesküszik, hogy hamarosan örökre visszajön,
S azzal elhúz, otthagyva a srácot egy mosollyal.
Nem tudod elrejteni hazug szemeidet,
És a mosolyod csak egy gyenge maszk,
Azt hittem, hogy már beláttad,
Nem rejtheted el hazug szemeidet.
Felkel és tölt magának egy erős italt,
És bámulja a csaillagos eget.
Egy újabb éjszaka, egy hosszú éjszaka,
Elhúzza a sötétítőt, és sírásba dönti a fejét.
Azon tűnődik, hogy mikor alakult ki ez a hülye helyzet,
Egy fiúra gondol, akit még a sulis időkben ismert.
Vajon elfáradt volna, vagy csak lusta lett?
De eddig csak úgy érzi magát, mint egy bolond.
Oh, Istenem, te aztán tudod, hogy kell elintézni a dolgokat,
Mindent olyan jól elterveztél, elővigyázatosan.
És nem fura, hogy az új életed nem változtatott semmit?
Ugyanaz a régi lány vagy, aki mindig is voltál…
Nem tudod elrejteni hazug szemeidet,
És a mosolyod egy gyenge álarc,
Azt hittem, hogy már beláttad,
Nem lehet elrejteni a hazug szemeket,
Nincs arra mód, hogy elrejtsd a hazug szemeidet…
Édes, nem rejtheted el a hazug szemeket.