Az élet nagyobb,
nagyobb,
és te, te nem én vagyok,
a mérföldek, melyeket megteszek,
a távolság a tekintetedben,
ó nem, már így is túl sokat mondtam,
legyen így.
A sarokban, az ott én vagyok,
én vagyok ott a rivaldafényben,
a vallásom elveszítem éppen,
próbálok lépést tartani veled,
de nem tudom, menni fog-e,
ó nem, már így is túl sokat mondtam,
és mégsem eleget.
Azt hittem, nevetni hallak,
azt hittem, énekelsz,
reméltem, legalább megpróbálod.
Az összes éber óra
minden suttogása
egy-egy vallomás neked,
próbállak szemmel tartani,
én, sérült, elveszett és vak bolond,
ó nem, már így is túl sokat mondtam,
legyen így.
Gondold végig
századunk nyomait,
gondold el,
a tévút, ami térdre
kényszerített, nincs is,
mi van, ha csak képzetek
hadonásznak körülöttünk?
De most már tényleg túl sokat mondtam.
Azt hittem, nevetni hallak,
azt hittem, énekelsz,
reméltem, legalább megpróbálod.
De csak álmodtam,
ezek csak álmok.