M. P. Demenynek
S az anya, betevén a tankönyvet, nagyon
büszkén eltávozott, s a ráncos homlokon
s kék szempárban nem is vette észre, fiának
lelkéből hogy lobog a lázadó utálat.
Izzadt egész nap a jóságtól; igazán
derék fiú; de pár sötét fintor, nehány
vonás arcán konok képmutatásra vallott.
Ha a nyirkos falú folyosókon csavargott,
öklét hóna alá vágva öltötte ki
nyelvét, vagy csillagot láttak húnyt szemei.
Ajtó nyílt este és villant a lámpafény fönn:
ő látszott ott, amint toporzékolt a lépcsőn,
míg a tetőn a nap derengett még. Ha jött
a nyár, borús, suta és eltökélt kölyök,
sokszor bezárkózott az árnyékszék hüsébe,
merengett, szimatolt, s ringatta ott a béke.
Ha a nap illatán megfürödve a kert
télen a ház mögött holdfényesen hevert:
kúszván egy fal tövén, mely beroskadt a földbe,
és két nyirkos szemét látásokért gyötörve
leste, hogy a koszos léckerités nyüzsög.
Nagy ég! barátai azok a szélütött
kölykök voltak, akik csorgó szemmel, szipogva,
sártól retkes, sovány és sárga ujjuk ócska,
fosszagú gönceik alá dugdosva épp
úgy dünnyögtek, akár a szelíd kis hülyék.
S mocskos szánalmain ha rajtakapva anyja
megrettent: a gyerek mély gyöngédsége harcra
készen ágaskodott nyomban szembe vele:
kék volt anyjának és – hazudott a szeme!
Hétévesen regényt szőtt a nagy pusztaságról,
ahol a lelkesült Szabadság tüze lángol,
erdők, partok, napok, szavannák! A lapok
ábráit bújva és pirulva nézte, hogy
nevetnek a spanyol s olasz nők rá. Ha átjött
a munkás lánya a szomszédból, indián nőt
játszva – nyolcéves és vad volt, a szeme tág
s barna – s a kis komisz, csapkodva varkocsát,
ha megnyergelte, és ő ott feküdt alatta
egy zúgban valahol: jól tomporon harapta,
mert nadrágot a lány nem viselt sohasem –
aztán, sarkától és öklétől sebesen
bújt szobájába, a friss bőr ízén merengve.
Irtózott a sok únt vasárnaptól telente,
midőn, kicsipve, egy karcsú kis asztalon
penészes bibliát böngészett fanyaron.
Álmok törtek reá ágyában minden este.
Nem Istent: a komor munkásokat szerette,
kiket rőt alkonyon látott a kültelek
utcáin, hol a nép zúgolódik s nevet,
ha dob szól s híreit zengi a kikiáltó.
Szerelmes rétekért sóvárgott, hol sugárzó
fuvalmak, friss szagok s fák arany bolyhai
áradnak lassan és készülnek szállani.
S hogy lángolt, többnyire bár azon, ami bús csak,
szobájában, ahol minden zsalut behúztak,
fönn, kék homályban, a nyirkos falak között,
regényt falt, egyre csak abban gyönyörködött,
csodálta elmerült erdőit, és a pállott
égboltot, ősvadont, nyílt húsevő virágot
– ó, örvény, szédület, ó, téboly, irgalom! –
míg a városnegyed alant az utakon
zajlott – s ő egyedül feküdt a durva vásznon,
vitorlát álmodott s röpült a tengeráron!...