Les poètes de sept ans [Hungarian translation]

M. P. Demenynek

S az anya, betevén a tankönyvet, nagyon

büszkén eltávozott, s a ráncos homlokon

s kék szempárban nem is vette észre, fiának

lelkéből hogy lobog a lázadó utálat.

Izzadt egész nap a jóságtól; igazán

derék fiú; de pár sötét fintor, nehány

vonás arcán konok képmutatásra vallott.

Ha a nyirkos falú folyosókon csavargott,

öklét hóna alá vágva öltötte ki

nyelvét, vagy csillagot láttak húnyt szemei.

Ajtó nyílt este és villant a lámpafény fönn:

ő látszott ott, amint toporzékolt a lépcsőn,

míg a tetőn a nap derengett még. Ha jött

a nyár, borús, suta és eltökélt kölyök,

sokszor bezárkózott az árnyékszék hüsébe,

merengett, szimatolt, s ringatta ott a béke.

Ha a nap illatán megfürödve a kert

télen a ház mögött holdfényesen hevert:

kúszván egy fal tövén, mely beroskadt a földbe,

és két nyirkos szemét látásokért gyötörve

leste, hogy a koszos léckerités nyüzsög.

Nagy ég! barátai azok a szélütött

kölykök voltak, akik csorgó szemmel, szipogva,

sártól retkes, sovány és sárga ujjuk ócska,

fosszagú gönceik alá dugdosva épp

úgy dünnyögtek, akár a szelíd kis hülyék.

S mocskos szánalmain ha rajtakapva anyja

megrettent: a gyerek mély gyöngédsége harcra

készen ágaskodott nyomban szembe vele:

kék volt anyjának és – hazudott a szeme!

Hétévesen regényt szőtt a nagy pusztaságról,

ahol a lelkesült Szabadság tüze lángol,

erdők, partok, napok, szavannák! A lapok

ábráit bújva és pirulva nézte, hogy

nevetnek a spanyol s olasz nők rá. Ha átjött

a munkás lánya a szomszédból, indián nőt

játszva – nyolcéves és vad volt, a szeme tág

s barna – s a kis komisz, csapkodva varkocsát,

ha megnyergelte, és ő ott feküdt alatta

egy zúgban valahol: jól tomporon harapta,

mert nadrágot a lány nem viselt sohasem –

aztán, sarkától és öklétől sebesen

bújt szobájába, a friss bőr ízén merengve.

Irtózott a sok únt vasárnaptól telente,

midőn, kicsipve, egy karcsú kis asztalon

penészes bibliát böngészett fanyaron.

Álmok törtek reá ágyában minden este.

Nem Istent: a komor munkásokat szerette,

kiket rőt alkonyon látott a kültelek

utcáin, hol a nép zúgolódik s nevet,

ha dob szól s híreit zengi a kikiáltó.

Szerelmes rétekért sóvárgott, hol sugárzó

fuvalmak, friss szagok s fák arany bolyhai

áradnak lassan és készülnek szállani.

S hogy lángolt, többnyire bár azon, ami bús csak,

szobájában, ahol minden zsalut behúztak,

fönn, kék homályban, a nyirkos falak között,

regényt falt, egyre csak abban gyönyörködött,

csodálta elmerült erdőit, és a pállott

égboltot, ősvadont, nyílt húsevő virágot

– ó, örvény, szédület, ó, téboly, irgalom! –

míg a városnegyed alant az utakon

zajlott – s ő egyedül feküdt a durva vásznon,

vitorlát álmodott s röpült a tengeráron!...