La solitudine [Hungarian translation]

Marco elhagyott és sosem fog már visszatérni

A 7:30as vonatjárat is már nélkülözi őt

Egy fémszív mely lélek nélkül született

A hűvösen szürke város pirkadatában

Az iskolapad is üressé vált, Marco itt él bennem

Emlékeimben még sóhaja is édes

A nagy távolság viszont elválaszt kettőnket

Mégis egyre hevesebben dobog ez a bennem élő szív

Ki tudja hogy jutok e még eszedbe

Már a tieiddel sem beszélve erről

Hogy kitérsz-e ez alól, úgy mint én

Menekülve a tekintetektől, rostokolsz

Bezárva a szobádba, étvágytalanul

a párnádat szorítva magadhoz

Könnyezel, hisz fogalmad sincs

Hogy mily kínt hoz még magával ez a magány

Marco, egy fényképet őrzök még naplómban

melyen egy félénk kisgyermek szemeit látom

Ezt szorítva szívemhez, érzem mintha itt lennél

Az angol és a matematikai feladataim között

Apád és az ő egyhangú javaslatai

A hivatásával együtt magával vitt téged is

A te nézetedet soha meg nem kérdezve

Azt válaszolta- egy nap megértesz majd

Ki tudja hogy jutok e még eszedbe

Beszélsz e még barátaidnak arról

hogy nem szenvedsz már általam

De erről azért nem könnyű tudomást szerezni

Nem tudom elviselni az iskolát sem

ahogy a délutánokat sem nélküled

Tanulni is céltalan, mert mindent fogalom

csak téged idéz

Nem lehet elválasztani

életünk

Kérlek, várj rám egyetlen szerelmem

De áltatni sem akarlak

Ez a magány közöttünk

Ez a bennem élő némaság

Ez a szorongás mit megélek

Hogy az életem nélküled élem le

Kérlek, várj rám, hisz

Nem tudok élni nélküled

Nem lehet elválasztani

A kettőnk történetét