Ne szólj. Az erdő küszöbén
már elvesznek az emberi
szavak melyeket mondasz;
de hallok újabbakat,
melyeket távoli
esőcseppek és levelek
mondanak.
Hallgasd csak. A szórványos
felhőkből eső esik.
Esik a sós és kiégett
tamariskákra,
esik a pikkelyes
és szúrós fenyőkre,
esik a szentséges
mirtuszokra,
a ragyogó fürtös
virágzatú rekettyére,
az illatos bogyókkal
telt borókára,
esik a mi erdei
arcainkra,
esik a meztelen
kezeinkre,
a mi könnyű
öltözékünkre,
mély gondolatainkra
melyek szerelmes
lelkünkből erednek,
a szép mesére,
mely tegnap téged
ámított, ma engem ámít,
o Ermione.
Hallod? Esik
az eső a magányos
levelekre,
egy kitartó sustorgás amely
változik a levegőben aszerint, hogy
a lombozat sűrű – e vagy ritka.
Hallgasd csak. E sírásra
a kabócák éneke
válaszol, melyet
nem rémít el
sem a délvidéki sírás,
sem a hamuszürke ég.
És a fenyőnek
van egy fajta zengése,
a mirtusznak egy másik,
a bórókának még egy harmadik,
különféle hangszerek,
számtalan ujj alatt.
És mi eggyé válunk
az erdő
szellemével,
élvén erdei életet;
mámoros arcod
esőtől ázott
mint egy falevél,
hajad illatozik
mint halovány
rekettye,
o, te földi teremtés
kinek neve
Ermione.
Hallgasd csak. Az erősödő
sírás alatt,
lassan – lassan
tompul
a légi kabócák
összehangolt dala;
de belevegyül egy rekedtebb dal
mely onnan lentről
egy távoli nedves
árnyékból száll fel.
Tompább és gyengébb,
lelassul, kihal.
Már csak
egy hang remeg, kihal,
újra éled, remeg, kihal.
A tenger felől nem jön semmi hang.
Most már hallható amint
zuhog az egész lombozaton
az ezüstös,
tisztító eső,
a zuhogás mely változik
a lombozat sűrűsége
vagy gyérsége szerint.
Hallgasd csak.
A levegő lánya
néma; de a távoli
iszap lánya,
a béka,
a legmélyebb árnyékban énekel,
ki tudja hol, ki tudja hol!
És esik az eső a szempilláidra,
Ermione.
Esik a fekete szempilláidra,
űgy tűnik mintha sírnál,
de örömödben; már nem fehér,
inkább szinte zöldellő vagy
mint ha a fa kérge alól jönnél elő.
És az életünkben minden
üde és illatos,
szív a mellkasban mint egy
érintetlen őszibarack,
szemhéjak között a szemek
mint források a fűben,
a fogak a medreikben
mint éretlen mandulák.
És megyünk bozóttól bozótig,
egyszer összefűzve, máskor különváltan,
(és a zöld, durva életerő
összehurkolja bokáinkat,
akadályozza térdeinket)
ki tudja hová, ki tudja hová!
És esik a mi erdei
arcunkra,
esik meztelen
kezeinkre,
a mi könnyű
öltözetünkre,
mély gondolatainkra
melyek szerelmes
lelkünkből származnak,
a szép mesére,
mely tegnap engem
ámított, ma téged ámít,
o Ermione.