Vasút tér, Charleville
A gyarló gyöpre nyírt állomás–téri kertben,
hol kínosan kimért a fű, fa és virág,
szellőzi a kehes, izzadt polgárvilág
ütődött álmait minden csütörtökesten.
A liget közepén katonabanda zeng,
csákója bólog a fuvolák valcerére:
körötte legelől a piperkőc feszeng,
s a közjegyző mered mütyürke–számjegyére.
Magánzók cvikkere jelzi a falsokat;
viszi kövér nejét a pohos hivatalnok,
mellettük lelkesen pletykáló nőcsapat,
ruhájuk fodrai akár a hírharangok.
Szatócs–kupaktanács a zöld padok során,
gombos pálcáikat az út porába fúrják,
vitáznak súlyosan a nagyvilág során,
tubákot szívnak és tovább tűnődnek: "Úgy hát..."
Ágyéka dudorát lapítva egy padon
pitykés polgár feszeng, flamand pocakja hájas,
pipáját élvezi, melyből mint fűhalom,
lóg a dohány – bizony csempészett szűzdohány az!
Gúnyos suhanccsapat vihog a zöld gyepágy
mentén, s szerelmesen a puzonok szavára,
rózsákat szíva és naivul a bakák
becézik a babát, a pesztrára vadászva.
– Én pedig, hanyagon, mint egy diák, megyek
zöld gesztenyék alatt fürge lánykák nyomában.
Ők tudják, nevetőn visszatekintenek
és pajzánság ragyog a szemük sugarában.
Én meg se szólalok, s bámulom egyre csak
fehér nyakuk bolond fürtök csipkézte húsát,
meg azt, hogy ível a könnyű kis blúz alatt,
túl a váll hajlatán a pompás idomú hát.
Cipőjük kutatom, harisnyájuk lesem.
– Szép lázban testüket elképzelem magamnak.
Furcsálva néznek ők, suttognak csöndesen...
– S brutális vágyaim ajkaikra tapadnak...
Fordítás - Rónay György