Az öreg Sziszet velem beszélt
korán ülve a házkapunál
mialatt a napra várakoztunk
s a kocsikat erre menni láttunk.
Sziszet, nem látod-e a karót
melyhez mindenki kötve van?
Ha nem tudunk megszabadulni
nem járhatunk, nem járhatunk.
Mindnyájan húzzunk és lehull,
sokáig nem bírhatja a terhet.
Ez bizony, hull le, hull le, hull le,
már rothadt és romlott a fa.
Ha én erősen húzok erről
és te erősen húzol arról,
ez bizony, hull le, hull le, hull le
és végre megszabadulunk.
De, Sziszet, sok idő már elmúlt
s a bőr a kezemről már lejött,
érzem, hogy erőm fogytán van,
a karó nagyobbodik, elnehezül.
Jól tudom, hogy rothadó,
de, Sziszet, sokat, sokat nyom.
Érzem, hogy erőm hanyatlik,
ismét énekeld el nekem dalodat.
Mindnyájan húzzunk és lehull,
sokáig nem bírhatja a terhet.
Ez bizony, hull le, hull le, hull le,
már rothadt és romlott a fa.
Ha én erősen húzok erről
és te erősen húzol arról,
ez bizony, hull le, hull le, hull le
és végre megszabadulunk.
Az öreg Sziszet nem beszél többé,
elvitte egy rossz szél
ő tudja hová a szél elvitte
s én még vagyok a házkapunál.
S ha mennek erre új fiatalok
fennhangon újra eléneklem
Sziszet utolsó dalát,
az utolsót, melyt tanított.
Mindnyájan húzzunk és lehull,
sokáig nem bírhatja a terhet.
Ez bizony, hull le, hull le, hull le,
már rothadt és romlott a fa.
Ha én erősen húzok erről
és te erősen húzol arról,
ez bizony, hull le, hull le, hull le
és végre megszabadulunk.