Ültem az alkonyban,
elkezdődött egy pillanat, ami úgy tűnt,
mintha sosem érne véget.
Egy pillanatra a csend szállt hozzám,
akár egy lény, és azt kiáltotta:
ne félj a nagyvilágtól!
Pillanatokig ültünk együtt,
és a világűr figyelt minket.
És odakint
a nyáréjszakán
könnyek potyogtak az arcomról.
A parton ébredek fel,
és az éj világosabb a nappalnál.
A fénypontok az égen a reggelbe csúsznak.
Elfelejtettem,
merről jöttem ide.
A feledés csuhájába burkoltam,
de emlékszem a léghajókra
ahogy a horizontnak repültek.
Ülök az alkonyban
még mindig várva a percre,
ami soha nem ér véget.
Megérkezne a csend,
elmesélné nekem,
hogyan tűnik el végül minden.
Fényt látok az égen,
és végigfut a hátamon a hideg.