A búskomor, feketére festett felhök
mindkettönkért sírnak e szakadó esök
Reményem elfogyott, az idö múlik
az Elválás az úr, mi szerelmesek vagyunk rabszolgái.
Kezed elsápadt tenyeremben
s egy ijedt, sérült madár
a végetérö szerelemböl riadtan elszállt
Legyen hát utad szabad-mondani akartam
torkom elszorult, s elakadt szavam
Ameddig élek már senkit nem szeretek
mert e testben már a szívem elveszett
Fehér menyországból leszállnak az angyalok
Téged védenek ök, az imák, az óhajok.
Ha én szerelmedtól messzi távolban vagyok
minden nap utánad való vágyammal harcolok
Félben maradt a mi mesénk már
Külön utakon járunk
Ez az élet...
Mint a legfagyasztóbb szél elsuhantál
S most messze jársz
Én, egy hervadt rózsával keblemben
Élek éveken át
Ha ez élet!
Esténként külön fekszünk
s ezután a reggeleken külön ébredünk
Szerelemnek gondoljuk a hibákat
másnak hiába álcázzuk magunkat
és titkon titkon sebeket szenvedünk...
Tudd, hogy mindig én, emlékedet a legszebb helyre rakom
egykor szerencsés szívem kertjébe.
Minden hajszálam bánatával
A szememben elfogyó napsugárral
én e városban mindig Téged várlak
Egy nap visszatérsz, s azt mondom
Vigyázz magadra, oh,kedves!
Vigyázz magadra,legkedvesebb!