Kandırma Kendini [Hungarian translation]

A magány kitölti bensőmet,

Ahogy végignézem, amint elhagysz.

És látom az álom végét,

Ahogy a Sötétség halkan beborít.

Napok, hetek, hónapok múltak el.

Mindan nap, mi nélküled jön el, fájdalmas valóság,

Mintha egy kéz lassan fojtogatna, mert

Minden nap, mi nélküled jön el, fájdalmas valóság.

Valójában nem is vagy önmagad,

És az ott benned nem én vagyok.

Teljesen más vagy, mint amilyen én vagyok,

Én ez az, ami elválaszt tőled.

Ez csak önámítás,

Fogadd el, ez vagy te.

Az emberek generációi folytatják életüket,

Tör, üt, lerombol, összezúz, kiborít, ragályos, menekül, él...

Keresel, kérdezel, talán megtalálod,

De ha meglelted, akkor nagyon figyelj,

Mert a végén a büszkeséged utólér,

És tévútra vezet.

Talán minden érzelmem csak rögeszme,

Betegség, mely lassan megöl.

Fájdalommal teli mocskos csökevény,

Ez a rohadt megszállottság sosem ér véget.

Napok, hetek, hónapok múltak el.

Mindan nap, mi nélküled jön el, fájdalmas valóság,

Mintha egy kéz lassan fojtogatna, mert

Minden nap, mi nélküled jön el, fájdalmas valóság.

Valójában nem is vagy önmagad,

És az ott benned nem én vagyok.

Teljesen más vagy, mint amilyen én vagyok,

Én ez az, ami elválaszt tőled.

Ez csak önámítás,

Fogadd el, ez vagy te.

Az emberek generációi folytatják életüket,

Tör, üt, lerombol, összezúz, kiborít, ragályos, menekül, él...

Keresel, kérdezel, talán megtalálod,

De ha meglelted, akkor nagyon figyelj,

Mert a végén a büszkeséged utólér,

És tévútra vezet.