Odakint megint látod a gyerekeket,
ablakod alatt játékuk játszák.
Megint megdermedsz az ablakban,
megint ott maradsz az ablakban.
Az időben visszarepülsz,
az emlékek fölötted állnak.
Énekesét keresik a Hattyúdalnak,
keresik az énekest.
Amikor ezek a percek, születéstől halálig
a szemhélyadra vetülnek,
rávesznek, hogy higgy Istenben, a Sátánban
vagy valamiben.
De soha ebben a világban.
Egyszer megtalálod
a fél évszázados szerelmet is.
Könnyű volt boldognak lenned,
boldognak lenned.
Most, hogy a madarak elhagyták fészküket
mihez kezdesz a megérzéssel?
Már csak megsárgult fényképeid vannak,
azokat forgatod újra,
forgatod újra.
Talán nem hiányzik a szánalmam,
nem zsibbasztaná el bánatod.
A fájdalom írja ezt a dalt, legyőz bárkit,
legyőz bárkit.
Látom rajtad a gyászfátyolt,
öt éve hagy lélegezni.
Akkor sirattad meg a Hattyúdalt,
sírtál a Hattyúdalról.
Bár olyan volna minden,
mint mikor fehér fátyol takart.
Az idő már eltiporta, épp úgy,
mint téged, épp, mint téged.
Szeretnék megpróbálni, a víz tükrén maradni
amikor kiáradni látom medréből a folyót,
megáradni látom.
Nők a vásárban kosarukkal,
férfiak a kocsmákban
álmodnak az ifjúság forrásáról
és így gondolom, enyhül a bánat.
A halálhoz egyre közelebb, sosem
múlik a fájdalom.
A fájdalom írja ezt a dalt.
A fájdalom legyőz bárkit,
A fájdalom legyőz bárkit, aki szeretné.