[Thomson:]
Hadd készítsek egy képet...
[Emily:]
Az egy kamera?
[Thomson:]
Igen, az. És mikor megvilágítom a púdert...
[Emily:]
Aj! Mennyi ideig fog tartani?
[Thomson:]
Nos, mennyire jó Ön az egy helyben ülésben?
[Emily:]
Miért kérdezi?
[Thomson:]
Azért, mert ha nem jó, akkor le kell szorítanunk a fejét, hogy egy helyben maradjon...
[Emily:]
Tényleg ezt tesz?
[Thomson:]
Meglepődne, milyen gyakran.
[Emily:]
Elegem van a szorítókengyelekből...
[Thomson:]
Nem értem...
[Emily:]
Nem érti, ugye...
[Thomson:]
Mik ezek a zúzódások?
[Emily:]
Tudja ő egyáltalán, hogy hol van?
[Thomson:]
Ezek a sérülések... Vethetek rájuk pillantást?
[Emily:]
Mégis minek?
[Thomson:]
Miért van itt? Nem tűnik egyáltalán őrültnek...
Megengedi, hogy ezeket a virágokat a hajába tűzzem?
[Emily:]
Idegesnek tűnik...
[Thomson:]
Bocsásson meg...
[Emily:]
Nagyon helyesnek tűnik...
[Thomson:]
Így ni... Sokkal jobb.
[Emily:]
Elrejthetnénk a sebhelyet?
[Thomson:]
Ne! A sebhely gyönyörű... olyan, mint egy szív
[Emily:]
Olyan vagyok megint, mint Ophelia. Mikor lesz ennek vége? Vége lesz valaha? Mi ez a morbid elragadtatás az öngyilkos hajlamú lányok felé? Tettesd, hogy fulladozol... nyögés és sóhajtás... az egyetlen dolog, amit nem mondtak el neked, az az, hogy miért? Ez a megszállottság őrült, mint a legtöbb perverznél. Istenem, mi a fene értelme van ennek a játéknak, mikor a vége mindig ugyanaz? Szegény Shakespeare forog a sírjában! De viselkednem kell... Orvos kicsi rabszolgája...
[Thomson:]
Nem! Ne, ez tökéletes! Egy hüvelyket se mozduljon! Több, mint tökéletes.
Sosem láttam még olyan arcot, mint az övé... az egész világ csodálhatná...
Nos, azt hiszem ezért hoztak engem ide. Hölgyem, köszönöm...
[Emily:]
Nem tettem semmit...
[Thomson:]
Többet tett, mint hinné
[Emily:]
Évek óta nem hallottam azokat a szavakat... Az Üldöző jön értem...
[Thomson:]
Miért kell leláncolni őt? Nem értem...
[Emily:]
Nem érti, ugye...