Tábornok Úr, ott a domb mögött
Ahol az éjszaka sötét és gyilkos
És a mező közepén van a paraszt
A lánykának festő lemenő Nap ívénél
Az ötven éveddel és az öt gyerekeddel,
Akik mint a nyulak jöttek e világra,
És katonaként indultak a világnak
És még nem tértek vissza.
Tábornok Úr, ott a pályaudvar mögött
Látom a vonatot ami a Nap felé visz
Nincs több megállóhelye még pisálni sem,
Egyenesen haza megy, anélkül, hogy belegondolna,
Hogy a háború szép, még ha fájdalmas is,
Hogy visszatérünk még énelkelni
És rászoktat minket a nővérkékkel szeretkezni
Tábornok Úr, a háborúnak vége,
Az ellenség elmenekült, győzött, vesztett,
A domb mögött nincs már többé senki,
Csak a fenyvesek tűlevelei, csend és a gombák
Jók megenni, jók kiszárítani,
És öntetet készíteni belőlük, mikor eljön Karácsony,
Mikor a gyerekek sírnak
És nem akarnak aludni menni.
Tábornok Úr, ez az öt csillag,
Ez öt könnycsepp a bőrömön
Mit érnek ennek a vonatnak ebben a nagy zajában
Ami félig üres félig teli
És gyorsan rohan a visszatérése felé
Két perc múlva majdnem nappal lesz
Majdnem az otthon, majdnem a szerelem.