Vallemo király oly' bölcs férfi vala,
Leánya külhonba' házas általa.
Hitvesi ruhába' tölté még aznap,
Bilincsbe' s béklyóba' vervén már másnap;
- Ó, rabláncra vertél engem, de miért?
- Hozzám nem szeplőtlenül jöttél, azért!
- Ó, bárcsak volna egy igaz barátom
Megvinni apámnak estig bánatom!
...S akkor tűne az öreg keselyű fel:
- Ó, tán én az hírt rögvest vihetném el!
Ó, bár volna 'z kicsinyimnek mit enni,
Ott tudnék biz' pár órán belül lenni!
- Fektesd kicsinyid ide az mellemre,
Amennyit tudnak, ehetnek kedvükre!
Ó, Vallemo király, te, ki itten ül,
Reggel leányod az máglyára kerül!
- Ó, te öreg keselyű, tedd az utat!
- Adék leányomnak én derék urat!
- Ó, ha nem akarsz hát hinni szavimban,
Imitt leányodnak kulcsa 'z karmimban!
Vallemo szalada 'z istálló felé
S az Feketének hátát felnyergelé,
S midőn az gróf kertjét megközelíte,
Az falak felől Fekete nyeríte,
S Fekete mellső lábát felemelé,
Avval rúga 'z grófnak szívébe belé;
Az leány Feketére szálla majdan,
Úgy juta mindkét haza nyugalomban.