Imádom az érzést, mikor felemelkedünk
És nézzük, mily kicsi odalenn a világ,
Szeretek álmodni, és hinni, hogy a
Felhőkben biztonságban vagyunk.
Kíváncsi vagyok, mi emel minket ily magasra,
Lehet, hogy a szerelem szárnyai?
S ha hirtelen zuhanni kezdenénk, sikoltanunk kellene?
Vagy maradjunk csöndben, és fogjuk
Be a szánkat, mintha sírnánk?
Így félünk a haláltól?
Nyugi, igen, próbálkozom,
De a félelem fogva tart.
Igen, ez a félelem fogva tart.
Szeretem az éjszaka nyugalmát,
Mikor a Nap elsüllyed a halálos tengerben,
Érzem, ahogy szívem egyre hevesebben dobog,
S az időérzékem cserben hagy.
Az ég egy kijelölt útvonal,
De ki dönti el, melyik utat válasszuk?
Ahogy az emberek álmokba süllyednek,
Becsukom a szemem, a kezem remegni kezd,
Vajon újra látom még a Napot?
Ki vezet engem?
Elképzelem saját síromat,
Mert a félelem fogva tart.
Igen, ez a félelem fogva tart.
Lebegek, de se fel, se le nem jutok.
Kíváncsi vagyok, mikor majd landolok,
Megrázkódik-e a föld,
S felrázza-e szunnyadó szíved?
Lehet, hogy megremeg a holdfényes, csillagos ég?
Lehet, hogy könny szökik hideg szemeidbe?
A jobb oldalamon élek, a balomon alszom,
Ezért kell szeretnünk a halálunk előtt.
Igen, ez a félelem fogva tart.