Aknamezőnek hívják a helyet, ahol élek,
Gondosan nézve minden egyes lépésem.
A hosszú fehér kabát majd’ megfojt,
Szemeim elfáradtak…
Érzem homlokomon a hideg acélt,
Mint a halál kötelező örömét.
A jövő lefelé irányul! Én is leereszkedem…
Ellenállás!
És fojtogatás, amíg bírod…
Heves vagyok, amint a piát az asztalra csapom,
Mint egy darab szemét, amit újra és újra odébb rúgnak.
Mikor jön már el az idő egy jobb világnak?
Az ideges és részeg bajtársam majd mutatja az utat.