Mondá a lány: "Túl sokat sétáltam már.
A szívem titkoktól, fájdalomtól nehéz talány,
Túl nehéz, mi fáj."
Mondá a lány: "Nem folytatom már
Átéltem azt, ‘mi várna még rám,
Még több szenvedés."
Mondá a lány: az élet kegyetlen.
Nem hisz többé a napfényben,
sem a templomok csendjében.
Még mosolyom is megrémisztette:
Tél bújt szíve mélyébe.
Az eső sem volt kíméletesebb,
Mint a húsz év előtti éjjelen
Mikor kioltotta a fényjelet
Szemének tükre mögött
Egy fehér villanásban.
Visszatért az égbe
Csillogni a napfénybe
Mint az új templomok
Azon éj után, ha zokogok
A szívem mélyén
Hűvösség hunyorog.