Nem tudom, hogy kényszer hatása alatt állok-e,
De a fejemben csak egyetlen név jár,
Szemeim egyre nagyobbra és nagyobbra nyílnak,
Nem tudom, hogy kényszer hatása alatt állok-e,
De tőled melegszik fel szívem.
A fák felkészülnek az őszre,
Ez még mindig a jó öreg Isztambul?
Jönnek a sötét felhők,
És az utcalámpák hirtelen világítani kezdenek,
Eső illata árad a járdákból,
Én pedig még mindig elkötelezett vagyok irántad, pedig már elmentél.
Néha a szerelem félelmetes és gyalázatos,
És estére az ember már fáradtnak érzi magát.
Fogolyként élek egy borotvaélen,
De néha a szenvedély letépi kezünkről a bilincset,
Dobjuk hát el, hogy megtapasztalhassuk az életet,
Ha bekopogunk olyan ajtókon, melye mögött
Néha csak a gonosz, üvöltő magány lakozott.
Egy recsegő, rossz gramofon játszik,
Felidézve azt a pénteket,
Amikor ott álltam és figyeltem a sarokban,
Te pedig felnéztél az üres égre.
Érzem, ahogy a hetek kiszaladnak kezeim közül,
Mit tegyek, hová menjek, hogy megtarthassam őket?
Én pedig még mindig elkötelezett vagyok irántad, pedig már elmentél.
Talán júniusban már csak egy koszos, bánatos fiú leszek,
Ó nem ismerek senkit, aki ne ismerné ezt az érzést.
Magányos szemeimben egy hajó is elsüllyedne,*
De talán akkor már a repülőn leszel Yeşilköy felé.
Izzadok, közben libabőrös vagyok,
Lehet, hogy összetörök, mert vakon sietek előre,
Miközben a gyenge szél borzolja hajam.
Azt gondolom, hogy ideje élni,
Talán olyan nehéz dolgom lesz, mint a farkasoknak.
(Ideje) hibáktól mentes életet élni, hol semmi sem szennyezi kezeinket.
Azt gondolom, hogy ideje élni,
Anélkül, hogy kimondanám a nevem.
Valami összekeveredett a tenger titkaival,
De ez már nem lesz máshogy,
Elkötelezett vagyok irtántad, és te ezt nem is tudod.