Mire is várok, s miért, hogy még mindig itt vagyok?
Mint az állomáson veszteglő vonat - kietlen, elhagyott
S bár tudom, csupán egy őrült álom húz magával rég,
Próbálok úgy tenni, mint..., de csak az üresség
vár rám, s én mindinkább jöttödet lesném szűntelen,
Noha alig van esély, de tudom, csupán ez maradt nekem...
Azon tűnődöm, vajon merre lehetsz?
Van-e már valaki, kire, ha ránevetsz, ...?
Emlékszel-e még rám, vagy rég elfeledtél?
Mondd, van-e hát oka, hogy ennyire félj?
Egymásnak feltárt titkaink, ott benn, mondd, megőrzöd-e még?
Egyre csak emészt a gondolat, vajon merre lehetsz?
Tőlem távol, a biztonság, mondd, Téged hol keres?
Tudod-e, hogy én is létezem, s vajon látlak-e még?
Elfog-e olykor a félelmes ijedtség,
Hogy tán soha sem lesz olyan, mint volt egykoron, rég...
Mit is kívánok még, mi késztet rá, hogy itt maradjak, várva
Mint leláncolt rab, az emlékek börtönébe zárva
Olybá tűnik, ez maradt, ez az egyetlen szalmaszál,
Mozdulatlan, jöttödre várva érjen is tán a halál,
Bár tudom, szinte nincs is már esély, de hátha...
Ebben a helyzetben vajon helyes, hogy így teszek?
De hisz - bár tudnád, mennyire szeretlek - még mindig - Tégedet!