A pillanatok útvesztőjét járom,
de bármerre is fordulok,
új kezdet kezdőik,
ami sosem találja meg a végét.
Elsétálok a horizontig,
hogy ott egy másikat találjak,
ez meglepőnek tűnhet,
de aztán rájövök, hogy tudom:
Ha te mész oda, örökre eltűnsz,
Ha én megyek oda, eltévedek,
Ha itt maradunk, nem vagyunk együtt
Bárhol is legyen.
A hold az óceán fölött
körbe-körbe jár,
de anélkül, hogy tudná,
mi okból úszik az égen.
Az óceánon mozogva
a hold csak halad az útján,
a hullámok hullámzanak,
és én is megyek tovább.
Ha te mész oda, örökre eltűnsz,
Ha én megyek oda, eltévedek,
Ha itt maradunk, nem vagyunk együtt
Bárhol is legyen
Azon tűnödöm, vajon a csillagok
az én életemet mutatják-e,
és elég lesz-e a fényük számomra,
ahhoz, hogy kövessem őket.
Felnézek az égboltra,
de felhős lett az éj,
nem ragyognak a csillagképek,
nincs Vitorla, nincs Orion.
A forró homokon fekvő kagylók
a történetük visszhangját
saját otthonukból hozták el,
de én csak mély morajt hallok.
Ahogy a puha szavak egymásba fonódnak,
és a hömpölygő hullámok elvonulnak*,
el kellene hinnem,
hogy csak álmodom?
Ha te mész oda, örökre eltűnsz,
Ha én megyek oda, eltévedek,
Ha itt maradunk, nem vagyunk együtt
Bárhol is legyen
Elejteni az idő fonalát,
és hagyni, hogy sötét vonalat húzzon,
abban reménykedve, hogy még megtalálhatom
a pillanatba visszavezető utat.
Fordulatot vettem és
elkezdtem egy új kezdetet,
még mindig a választ keresem,
és nem találom, hol végződik.
Vagy erre, vagy arra,
vagy az egyik út, vagy a másik,
egy iránynak kéne lennie,
a tükörképe is lehetne.
A fordulat, amit most vettem,
a fordulat, amit venni készülök,
lehet, még csak az kezdet,
de lehet, már a véghez közelít.