Tudom, eljön majd a nap,
nem leszek boldogabb,
de az elszántságom akkor végre
új erőre kap.
Ha lesz ott egy torony,
azt meglátogatom,
hogy a csúcsra érve, onnan a mélybe
vessem le magam, míg
bámész népek lentről néznek,
találgatják egyre: ’
”Ó, jó Uram, vajh’ mi oka van,
hogy felkészült e tettre?”
Majd legyintenek:
„Jobb, ha hazamegyek!”
S én állok ott, egymagam
Még tegnap boldogan
éreztem magam,
és gondoltam, hogy minden tervem
jó kezekben van.
De jött a valóság és,
mint zúgó mélyütés,
minden álmomat, minden vágyamat
izzé-porrá zúzta,
és kételkedve kérdeztem,
„Óh, végtelen kegyelmű
Istenem, ha létezel,
miért épp most hagytál el,
mikor rád szükség lehet?”
De nem jött felelet,
s csak álltam ott, egymagam.
Most úgy érzem, a nagyvilágba’
sok megtört szív vár hiába, védtelen,
eltűnt az érzelem.
Hát mért van így,
mondd, mért van így?
S csak állok itt, egymagam
Az ember visszanéz,
múlt arcokat idéz,
mikor apa elmúlt, a könnyem hullt,
s nem bántam, bárki néz.
És mondta a jó mama,
béke poraira,
csak azt nem érti, hogy a szeretett férfi
mért hagyta őt el, és
partra vetve hogy élhetne
örökre megtört szívvel?
Én nyugtatgattam, de hiába,
mert ő is hamar meglátta
a szellemek honát,
én sírtam napokon át,
s csak álltam ott, egymagam.
Csak álltam ott, egymagam.