Adiő kincsecském, innen már elmégyek,
Kéntelen, kelletlen nem tudom mit tégyek.
De hiszem valaha, hogy még visszatérek,
Akar így, akar úgy, szeretlek míg élek.
Tudod rózsám amikor, ha szinte nem is sokszor,
Veled játszodtam olykor, ha szinte nem is sokszor;
Most is érted vérem forr, kivált, ha gyúlasztja bor.
Míg élek galambom, el nem felejthetlek,
Eszembül, kedvembül soha ki nem vetlek;
Akárhol ott járok, téged emlegetlek,
Annyira, megvallom, szívembül szeretlek.
Élek-halok éretted, ha nem vagyok melletted,
Senkit rózsám kívüled nem szeretek helyetted;
Te is tudom, szereted, személlyemet kedveled.
Mely nehéz énnekem tőled elválásom,
Akivel néhányszor vala mulatásom,
Ha szinte házadnál nem volt is szállásom,
Sem szép személyeddel kedvemre lakásom.
Ez a vége versemnek, engem kinek neveznek?
Szomorodott szívűnek, Élete-kesergőnek.
Engem hívnak engemnek, Téged rózsám, kincsemnek.