'A livèlla [Hungarian translation]

Minden év november másodikán az a szokás,

Hogy elmegyünk a halottainkhoz a temetőbe.

Mindenkinek meg kell őriznie ezt a hagyományt,

Mindenki tartozik ezzel a gesztussal.

Minden évben, pontosan ezen a napon,

Ennek a szomorú és bánattal teljes napnak

Az alkalmából én is elmegyek a temetőbe,

És virágot teszek Vicenza bácsikám márvány síremlékére.

Ebben az évben egy különös dolog történt velem…

Miután leróttam a kegyeletemet.

Szűz Mária! Ha belegondolok, hogy féltem!

De azután bátorságot merítettem.

Figyeljetek rám, ez történt:

Közeledett a zárási idő:

Én lassan készültem elmenni.

Kifelé menet még vetettem néhány pillantást a sírokra.

„Itt nyugszik békében a méltóságos

Márki, Rovigo és Belluno ura,

Dicsőséges hőse ezer csatának.

Elhunyt ’31. május 11-én.”

Az urnán egy címer és egy korona volt…

Alatta mécsesekből formált kereszt;

Három csokor rózsa és egy gyászszalag:

Gyertyák, égők és mécsesek.

Pontosan ennek az úrnak a sírhelyéhez ért hozzá

Egy másik, kisebb, elhagyatott halom,

Amin még egy szál virág sem volt.

Csak egy kis kereszt jelölte a helyét.

A kereszt fölött ez állt:

„Esposito Gennaro utcaseprő”.

Ezt látván bűntudat fogott el a halott iránt.

Még egy mécsese sem volt!

Ez az élet! Gondoltam magamban…

Kinek sokra futotta, kinek semmire!

Ez a szegény pára gondolta volna valaha is,

Hogy a másvilágon is csak egy koldus lesz?

Miközben ezek a gondolatok jártak a fejemben,

Már szinte éjfélre járt az idő.

Halálfélelem kerített hatalmába …

a gyertyák fényében.

Hirtelen mit láttam a távolban?

Két férfi alakját közeledni felém…

Nagyon furcsának találtam…

Elmerengtem… ébren vagyok, vagy álmodom?

Még hogy álmodnék! A márki volt az

Kürttel az oldalán, mellényben és vastag katonaköpenyben;

A mellette lévő egy csúf figura volt:

Seprű volt a kezében és áradt belőle a bűz.

Hát persze, hogy Don Gennaro volt…

A szerencsétlen… utcaseprő.

Nem értettem a dolgot:

Meghaltak, és mégis kísértenek ebben az órában?

Egy karnyújtásnyira lehettek tőlem,

Amikor a márki hírtelem megállt,

Nagyon lassan megfordult…és így szólt

Don Gennarohoz: „Fiatalember!

Magától akarom hallani,

hitvány semmirekellő,

Hogy merészelte, nagy szégyenemre

Hozzám, nemeshez közel temettetni magát?!

A származás meghatároz, amit tiszteletben is tartanak,

De ön elvesztette a józan eszét és az ítélőképességét;

Igen, az ön maradványait is el kell temetni,

De nem ide, hanem a szemét közé!

Tovább már nem tűrhetem

Bűzös közelségét.

Keressen magának egy lyukat a

Saját fajtája, a saját népe között”.

„Márki úr, nem az én hibám,

Én nem tettem volna ekkora gyalázatot;

A feleségem ostobasága miatt történhetett,

Mit is csinálhattam volna, hiszen már halott voltam?

Ha élnék, kedvére tennék,

Két kézzel megfognám a kis házacskámat,

Így, látja…és most, ebben a pillanatban

Áttenném magam egy másik gödörbe”.

„És mégis mire vársz ocsmány fajzat,

Arra, hogy elveszítsem a türelmemet?

Ha nem lettem volna nemes,

Már rég elláttam volna a bajod!”

Lássuk csak…hogy jár el a kezed,

Hogy őszinte legyek Márki, nagyon felbosszantottál

És figyelj csak ide, ha elvesztem a türelmemet,

Nem érdekel többé, hogy megvert halott vagyok.

Mégis kinek képzeled magad… istennek?

Tudod te, hogy ezen a helyen mind egyformák vagyunk?...

…Te is halott vagy, meg én is;

Mindenki ugyan olyan, mint a másik.”

„A terem buráját!... hogy merészeled

Hozzám, kiváltságos és dicső nemeshez

Hasonlítani magad, kire még a hercegek

Is irigykedve tekintenek?”

„Karácsonykor… Húsvétkor és Vízkeresztkor is így van!!!

Azt vetted a fejedbe… az agyvelődbe…

Még mindig álmodozol? ...

Tudod, hogy mi a halál? … egyenlőség!”

Egy király, egy hadvezér, egy dicső férfi

Belépve ezen a kapun elveszti mindenét:

Az életét, de még a rangját is.

Ebbe te még nem gondoltál bele?

De halgass ide… és ne ellenkezz,

Olyan nehéz engem magad mellett elviselni?

Az csinál nagy ügyet ebből, aki még él.

De mi egyformák vagyunk… mert meghaltunk!”